A fenti két évszám sok mindent takar. 1958: megalakul az Európai Gazdasági Közösség és a NASA, megtartja első ülését a NATO, megszületik Prince és Madonna. 1959: Fidel Castro átveszi a hatalmat Kubában, megszületik Bryan Adams és a Szabó család, megjelenik Ottlik Géza Iskola a határon című regénye. Ám nekünk nem ezért fontos ez a két dátum.

Már 1957 decemberében elkezdődött valami. Jerry Lee Lewis ekkor vette feleségül saját, 13 éves unokahúgát, Myra Gale Brownt. A következmények ismertek. Az 1958-as angliai turnén egy szemfüles újságíró szóba elegyedett a lánnyal, s kiderítette, hogy ki is ő tulajdonképpen. A legendák szerint Jerry Lee büszkén hangoztatta, hogy az ő felesége csak most lesz 14, ez azonban nem egészen igaz. Amikor már kiderült, akkor persze védelmébe vette nejét. Ám a konzervatív Angliának ez túl sok volt a jóból, úgyhogy elterjedt a sajtóban, hogy Jerry liliomtipró, a kiskorúak megrontója, pedofil bűnöző. Koncertjén kifütyülték, mire előkapta a kis zsebfésűjét, hogy a hosszú, szédült-széthűlt szőke tincseket megigazítsa (rosszmájúak szerint aranyfésű volt), mire a közönség soraiból a színpadra repült ez meg az. Szó, ami szó, Jerry kénytelen volt nyúlcipőt húzni egészen a reptérig, ahol azt üzente Angliának, hogy tehet neki egy szívességet. Az események után Amerikában sem játszották a rádiók a dalait, válságba került.

Helyesbítek. Már 1957 októberében elkezdődött, amikor egy ausztráliai turné során Little Richard a repülőgép motorjaiban angyalok szelíd, pirospozsgás arcát vélte felismerni (állítólag az angyalok vissza akarták tartani a gépet) majd a koncert alatt megpillantott egy tűzgolyót (ez a Szputnyik-1 lehetett), apropó, Great Balls of Fire, pedig ez nem is az ő dala, Kicsi Ricsi pedig azt mondta, megtér, felhagy ezzel a zenével, nem is száll fel a repülőgépre, majd megy komppal indul visszafelé, majd a vízbe dobta 8000 dollárt érő gyűrűjét, hogy prezentálja, lám, neki nem kell többé efféle földi hívság. Aztán döbbenten hallotta, hogy az a gép, amivel repült volna, valahol a Csendes-óceán mélyén végezte.

És mivel folytatódott? 1958-ban Elvist besorozták katonának. Ki hallott még ilyet? A legnépszerűbb énekest, sőt, világsztárt elviszik katonai szolgálatra? A rosszmájúak azt mondják, csak reklámfogás volt, semmi több. Elvis a maga népszerűségét akarta azzal növelni, hogy jó hazafi lesz, vállalja azt, amit jó társa vállal, elmegy és tankba ül Németországban. Az ismerősök, rokonok ezt persze hevesen tagadták és tagadják a mai napig. Elvis pedig ezt követően nem nagyon jutott ki többé Európába (kivéve, amikor visszament Priscilláért), mert ugye a menedzsernek, Thomas Parker "ezredesnek" (a Colonel) nem volt érvényes vízuma. Sőt, talán letelepedési engedélye sem. Egy holland bevándorló volt, aki sokáig észrevétlen maradt valami cirkuszban.

Ugyancsak '58-ban tiltották le a képernyőről (az ABC televíziós csatornáról) Alan Freed televíziós műsorát (The Big Beat), amiért Frankie Lymon (Why Do  Fools Fall In Love) fekete létére táncra perdült egy fehér lánnyal. Ezt akkor még nem lehetett megengedni a tévében.

Aztán jött 1959. február 3. Amire Don McLean később azt mondta: hallottam a Sátánt kacagni aznap, amikor meghalt a zene. Ezen a napon zuhant le Buddy Holly két társával, J. R. Richardsonnal (művésznevén The Big Bopper, akinek nincs túl sok ismert dala, de a Chantilly Lace mindenképp ezek közé tartozik. Ha valaki ismeri a Hungária 1995-ös Ébredj fel, Rockandrollia albumán található Skubilidubili című dalt, akkor nem árt, ha tudja: a felhangzó Oh baby that's what I like a Bopper-dalban szereplő Oh baby you know what I like átirata. Itt szúrnám közbe továbbá azt is, hogy a nemrég, 2011. március 4-én elhunyt Johnny Prestont is ő fedezte fel, segédkezett is annak leghíresebb dalának, a Running Bear címűnek a felvételében) és a 17 éves Ritchie Valenssel (La Bamba, ugye) együtt. No meg a pilótával. Előző nap Mason Cityben léptek fel, a Surf Ballroomban. Ott volt Bill Haley is, Dion (Runaround Sue), Frankie Avalon (Why; Venus), a Platters (Only You; The Great Pretender - mert ez sem Freddy Mercury-dal). A tervek szerint autóbusszal mentek volna a következő helyszínre, de Ritchie és Big Bopper kórházba került a kimerültségtől, no meg összeszedtek egy kis influenzát is. Az orvosok azt tanácsolták, a fárasztó buszozás helyett Buddyval menjenek repülőgéppel tovább. A gép 0.55-kor felemelkedett, majd tíz perc elteltével megszakadt a kapcsolat a pilóta és az irányítótorony között. Az ügyeletes állítólag utoljára énekelni hallotta az áldozatokat, s a hangfoszlány, ami eljutott hozzá, így hangzott: My God. 1974-ben a Crawdaddy című rockmagazin egyik szerkesztője nyomozni kezdett az ügyben, kapcsolatba hozva az esetet az 1958-as rock and roll-ellenes konferenciával. Az újságíró Tom Miller szerint a repülőgép-szerencsétlenség nem véletlen baleset volt. Állítólag ismeretlen emberek kerültek az énekesek közvetlen közelébe az utolsó napon, Buddy Holly nem a saját nevén szerepelt az utaslistán, a három énekes közvetlen a felszállás előtt egy Mason City-i bank széfjébe helyezte értékeit. Tom Miller feltette a kérdést: vajon miért? Ki tudja?

Az alábbi dal szóljon Ritchietől Valakinek, akit nem nevezek meg!

Paul McCartney, aki megvásárolta Buddy Holly dalainak jogait, később azt mondta: "Legalább az első negyven, általunk írt dal Buddy Holly hatására született." A Rolling Stones első slágerlistás dala is egy Buddy-feldolgozás volt (Not Fade Away). 1978-ban Buddy feljegyzései és John Goldrosen novellája szintéziséből készült el a The Buddy Holly Story című film. Minden érdeklődőnek ajánlom!

Az események aztán peregtek tovább. Chuck Berry börtönbe került - nem is egyszer. Először rasszista vádakat hoztak fel ellene, amiért egy fehér lánnyal folytatott nemi kapcsolatot. Másodszor azonban azzal gyanúsították meg, hogy megerőszakolt egy 14 éves prostituáltat, majd megpróbálta átcsempészni a határon, hogy a saját bárjában, St. Louisban ruhatárosnőként alkalmazza. Különös módon az ügyben ítélkező bíró is rasszista volt, el is kellett napolni az első tárgyalást. A per így aztán egészen 1962-ig tartott (mintha csak kis hazánkban történt volna) és Chuck 3 év börtönbüntetést kapott - no meg ötezer dolláros pénzbírságot. 16 hónap után szabadult.

Túllépve a címben említett 2 éven, 1960. április 16-án Eddie Cochran (Summertime Blues) szenvedett el egy súlyos autóbalesetet (teste kirepült a szélvédőn), amely után, néhány órával később, a kórházban életét vesztette. A bérelt taxiban mellette ült Gene Vincent (Be-Bop-A-Lula - mert ez sem eredendően Buddy-nóta), aki nemcsak néhány bordáját törte, hanem állítólag élete végéig neurózisban szenvedett és zenésztársa testének látványával álmodott.

Ez mind három röpke év alatt... 1966. június 6-án, amikor Roy Orbison és felesége, Claudette Bristolban (Tennessee) lovagolt, a nőt halálra gázolta egy teherautó. 1968. szeptember 16-án, míg Orbison Angliában turnézott, Hendersonville-i (Tennessee) háza leégett, arról nem is beszélve, hogy két legidősebb fia benne lelte halálát.

1985. december 31-én Ricky Nelson (Poor Little Fool, Hello Mary Lou) zuhant le magánrepülőgépével. Rajta kívül a felesége és öttagú zenekara vesztette életét. Ricky mindig utált repülni. Rettegett a gondolatától is. De unta már a hosszú buszutakat. Úgyhogy 1985 májusában vett egyet. Csak félévet kellett várnia a következményre.

A nagy Ricky a '70-es évekre elveszítette népszerűségét. Stephen King azt írja róla Hello Mary Lou, Good Bye Rick című esszéjében (Spin, 1986. április): Rick nem pusztította magát, ahogy a többiek, "egyszerűen folytatta a rock and rollt úgy, ahogy csak tudta." Mégis: "[Rick], a menyasszonya és együttese egy DC-3-as fedélzetén repültek, amikor a gép lezuhant, és halálra égtek a tűzben, melyet valószínűleg egy kokainszíváshoz meggyújtott gyufa lángja okozott".

Különös sorsok. Mind-mind részesei lehettek egy műfaj térhódításának és egy kegyetlen végzetnek. Úgy tűnik, a rock and roll nem csupán életmód, hanem halálforma is. John Dates rockzenész egyszer azt mondta: "a rock 'n' roll 99%-ban szex". Én azt mondom, ugyanekkora arányban megtalálható benne a halál esszenciája is.

* Bizonyos zenekarok, énekesek neve mögé zárójelben odaírtam leghíresebb dalaik címét is, ha a kedves olvasónak esetleg nem mondana semmit a név, vagy legalábbis nem sokat, akkor hátha a dalcím segítségére lesz, és felkiált: heuréka!

A Ritchie Valens életéről szóló film (La Bamba) innen egy regisztráció után elvileg letölthető:

http://www.ingyenfilmletoltes.com/viewtopic.php?f=27&t=322

Itt pedig Don McLean American Pie című dala. Köszönjük a videó készítőjének, hogy a mozgófilmet Buddy Hully és 1959. február 3-a köré építette.

Meg ne feledkezzünk a dalról!

Azt hiszem, nem tévedek, hogy senkinek sem kell magyaráznom az évszámot. 1981-ben nyerte meg a Hungária együttes a Limbó hintó című dalával a tánc- és popdalfesztivált. Annak idején rengeteg cikk született erről a dalról, erről a váratlan szakmai sikerről, sőt, azt pedzegették, hogy megérne egy ifjúságszociológiai vizsgálatot is, hogy kiderítsék, minek köszönhető ennek a számnak, ennek a régi-új műfajnak a fiatalok körében aratott sikere.

A Limbó hintó meglepte a Hungária-rajongókat is, a szakmai zsűrit pedig akkor érthető, hogy még inkább. Nem igazán tudta senki, hova is tegyék ezt a zenét, ezt az elképesztő színkavalkádot, ezt a "vízparti giccsparty"-t, a pálmafákat, a virágkoszorúkat, a limbólécet. Egyáltalán, mi a fészkes fene az a limbó - kérdezhették sokan, de még aki a limbó fogalmával tisztában volt, az is értetlenül állt a limbó hintó elnevezésű szerkezet előtt, elvégre nem tudtak róla semmit, legfeljebb annyit, hogy nem ócska taxi, és boldog az, ki ráül. A szöveget sem érthették egészen; rock and roll áruház és narancsba borult pálmafák? Vajon a szövegíró nem tudja, hogy a narancs nem pálmafán terem? Vagy ez válasz a citromízű banán képtelenségére, ami ugyan kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk? A limbó hintó pedig olyan, mint a v'motor? A ja-ja-ja-ja-ja-ja-ja meg egyenértékű a Beatles ingyom bingyom táliber minőségű halandzsájával: yeah, yeah, yeah? És ki az a bizonyos Linda, aki ül ezen a bizonyos hintón?

Ám valamit éreztek benne. Akárcsak Ignotus Ady fekete zongorájában. Vesszek meg ha értem - mondta - de valami van benne. Valami eredeti. Ami eltér az eddig megszokottól. Ami új, annak ellenére, hogy a műfaj nagyon is régi.

Fenyő nyilván úgy gondolta, ha a limbó bejött Chubby Checkernek, akkor neki is sikerülhet. És jól gondolta. A dal azóta sláger, a sláger azóta elengedhetetlen kelléke a nosztalgikus (manapság retrónak nevezett) szórakozóhelyeknek. Fenyő pedig már akkor úgy festett, mint a Hotel Menthol recepciósa/portása, aki földig meghajol. Talán nem is véletlen!

A bejegyzés címében közölt "dunamenti rock and roll" elnevezés pedig legjobb tudomásom szerint Novai Gábor fejéből pattant ki. Én először a Minden kocka fordul című Fenyő-album recenziójában olvastam 1999-ben. Hogy miért dunamenti? Angyalföld, Szent István park, szőke Tisza, kék Duna, Dráva utca 4/b, Tisza utca, Palatinus, "a sziget", Rózsakert, Lidó, Dália, doktor hétker...folytassam? Fenyő ezt a '70-es évek elején rolli-rocknak hívta.

A végére pedig témát váltunk. Az itt látható képre talán már nem nagyon emlékszik senki. Fenyő Miklóst ábrázolja egy bizonyos Marikával. Az Ifjúsági Magazinban jelent meg, de az Anekdoták a hőskortól napjainkig című, 1986-ban kiadott könyv első kötetében is publikálták. Idézem is a szöveget:

"Nem ikrek, még csak nem is testvérek! Véletlenül kerültek az Ifjúsági Magazin fotósának lencséje elé. Marikát a barátai és ismerősei állandóan cukkolták, hogy olyan fenyőmikis külseje van. Az újság szerkesztősége azután összehozta a nagy találkozót, s a fénykép tanúsága szerint tényleg van a dologban valami! Csakhogy pontosan fordítva! Fenyő Miklós hasonlít a megszólalásig Marikára. Bizonyára tisztában van ezzel a Hungária együttes vezetője is, hiszen egy időben előre megfontolt szándékkal bajuszt növesztett - a különbségek hangsúlyozására! Pedig semmi kivetni való sincs abban, hogy Miki arca kissé nőies. Az egyébként rendkívül markáns vonásokkal megáldott Karinthy Frigyest is megvádolta egyszer egy idős hölgy, mondván: »Fricikém, magában van valami nőies!« Karinthy megdöbbent ettől a szemenszedett hízelgéstől, de azonnal feltalálta magát, s így válaszolt szerényen: »Ez természetes nagyságos asszonyom, az anyám ugyanis nő volt!«"

Elkészült a Rock and Roll Heaven facebook közösségi oldala is. Kérem, mindenki, aki szívesen segítene egy a műfaj iránt elkötelezett közösség létrehozásában, keresse meg a facebook oldalán és csatlakozzon!

Sokan kérdezték tőlem, hogy mit gondolok az Elvis tér elnevezésről itt, Budapesten, elvégre én, aki kedveli a Királyt, csak örülhetek neki. Végre nem kell egészen Graceland-ig zarándokolnom.

Az első reakcióm mindig az volt: hülyeség. Egy nagy baromságnak tartom. A második volt az indoklás, kiegészítve azzal, hogy ez nem  rock and roll, ez nem tisztelet, ez politika. Egyszerű propaganda. Az első válaszom által prezentált lakonikus véleményem azóta mit sem változott.

Az egyszeri ember számára - mint amilyen én is volnék - úgy érkezett a hír, mint derült égből Polly, azaz a villámcsapás: a főpolgármester március 2-án bejelentette, hogy a "főváros" úgy döntött, teret kíván elnevezni Elvisről, az énekes 1956-os forradalom melletti kiállása miatt. A legnagyobbnak nevezett előadó iránt érdeklődők jól tudták, miről van szó, aki azonban nem foglalkozott személyével, az csak kapkodta a fejét, hogy mit csinált ez itt vagy ott, '56-ban?

Elvis az Ed Sullivan show 1957. január 6-i adásában elénekelte a magyaroknak a Peace In The Valley című dalt, miután a házigazda Elvis kérésére adományozásra buzdította a nézőket. A nézők pedig adakoztak is; élelmiszer-szállítmányok érkeztek az USA-ból Magyarországra, 26 millió svájci frank értékű segítséget kaptunk, még ha erről mit sem tudott az istenadta nép akkoriban. A felvételt egyébként egy magyar származású amerikai producer, Andrew Solt találta meg 2004-ben, aki azonnal értesítette is a magyarokat, egészen pontosan a TV2 Napló című műsorának készítőit, akik rá is haraptak az anyagra, adásba is került valamikor a műsor, sőt, a riportot egy később megjelent könyvben is publikálták.

Elvis - mondanom sem kell - mit sem tudott Magyarországról, de volt benne némi empátia, és a népszerűségére is kedvezően hatott ez a jótétemény. Ne feledjük, 1957-ben járunk, amikor a rock and roll elleni felháborodás egészen az ovális irodáig eljut, 1958-ban a maryland-i Wheaton városában még egy rock and roll-ellenes konferenciát is összehívnak, melyen állítólag az FBI elnöke, J. Edgar Hoover is részt vesz. A szülők panaszos levelekkel bombázzák a kormányt, a rádióban Frank Sinatra a Sátán zenéjének nevezi a rock and rollt.

A konferenciával kapcsolatban azonban rengeteg legenda terjedt el, egyesek azt állították, hogy részt vett rajta Tricia Nixon is, a későbbi amerikai elnök lánya, aki ekkor csupán 12 éves volt.

Elvis tette tehát nem volt ismeretlen mostanáig, csupán 2004-ig lappangott a felvétel. A főpolgármester bejelentette, hogy a budapest.hu oldalon mintegy két héten keresztül lehet szavazni arról, hogy a választható területek közül, melyik teret, utcasarkot, kereszteződést nevezzék el Elvisről. A győztes a Margit híd budai hídfője lett, ennek ellenére bejelentették, hogy a Ferenc körút és az Üllői út kereszteződésénél található Angyal tér kapja Elvis nevét.

Természetesen rengetegen felháborodtak, elvégre Angyal István tevékenyen részt vett az '56-os eseményekben, 1958-ban pedig ki is végezték. Hogy az énekes tette egyenértékű Angyal Istvánéval, senki sem gondolja, mégis a tér nevének megváltoztatása mellett döntöttek, sőt, Tarlós István a Fővárosi Közgyűlésnek javasolta, a Királyt avassa júniusban post mortem Budapest díszpolgárává. Józsefváros persze azonnal megörült ennek a megtiszteltetésnek, hátha érkeznek majd turisták.

Azt, hogy a kormányzat feloszlatta a nyelvészek alkotta földrajzinév-bizottságot, nem tisztem itt értékelni, bár alapos a gyanúm, hogy a bizottság feladatát a Vidékfejlesztési Minisztérium kevésbé tudja szakszerűen ellátni.

Azóta megint eljutott hozzám az információ, hogy mégis a Margit híd budai hídfőjénél található névtelen területet keresztelik el Elvisről.

Mondom: hülyeség.

Ha valaki esetleg nálam naprakészebb, kérem, írja meg, hányadán is állunk mostanában!

1990. május 16-án halt meg Sammy Davis Jr. Nem írok róla sokat, egyrészt azért, mert nem tudnék, másrészt pedig azért, mert soha nem a rock and roll műfajában énekelt. Ugyanakkor amolyan műfaji mindenes volt, egyfajta eklektikus előadóművész. 1954-ben egy autóbalesetben elvesztette bal szemét, később azt mondta magáról, már-már Woody Allenre jellemző öniróniával - nocsak, már megint Woody -, hogy ő csak egy félszemű fekete zsidó. Elvis Presly barátja volt, az Elvis által 1969-ben lemezre rögzített In The Ghetto című dalt az azt követő évben Sammy Davis Jr. is feldolgozta. Az alábbiakban láthatjátok a videót.

1990. május 16-án halt meg gégerákban. Ma 85 éves lenne.

Az alábbiakban egy soha létre nem jött duett látható és hallható Paul Ankával. Címe: I'm Not Anyone. A dalt maga Paul írta Sammy Davis Jr.-nak, aki kifogásolta, hogy barátja írt már Buddy Hollynak, Frank Sinatranak, Tom Jonesnak, de neki még sohasem. Még halála előtt felvették a dalt. Azóta Paul Anka mindegyik koncertjén elénekli egy vetítővászon segítségével duett formájában.

Úgy gondolom, az utat, amelyet választottam, ajánlott a rock and roll gyökereinél kezdeni.

A kezdet időpontjában természetesen nincs egyetértés, hiszen miben is van széles e világon? Vannak, akik 1951-re teszik az indulást, hiszen Jackie Brenston ekkor énekelte el Rocket 88 című dalát Ike Turner közreműködésével (aki ugye Tina Turner férje, aki éppen ezért Turner, hiszen Anna Mae Bullock néven született, s Ike segítségével kezdte karrierjét - kapaszkodjunk meg - 1957-ben. Fel is hívnám a figyelmet egy Tina-Tom Jones-duettre, a címe: Hot Legs). Mások szerint az 1953-as Sh-Boom című Chords-dal a kezdet kezdete. A legnépszerűbb elképzelés, a Műfaj születésének szimbolikus dátuma 1954. április 12-e, amikor Bill Haley és a Comets együttes lemezre rögzítette a Rock Around The Clock című slágert - ami valójában csak egy évvel később lett sláger, amikor bemutatták a Tábladzsungel (Blackboard Jungle) című filmet, melynek címdala a híres Rock Around The Clock, és amit a fiatal Fenyő Miklós New York egyik mozijában legalább tízszer megnézett. Arról, hogy ez milyen hatással volt Fenyőre, azt hiszem, kár értekezni. A negyedik tábor hívei azt vallják, hogy a r&r akkor született, amikor Alan Freed, az '50-es évek legendás lemezlovasa kitalálta magának a műfajnak a nevét. A legenda szerint a Bill Haley és a Treniers együttes által 1952-ben lemezre rögzített Rock-a-Beatin Boogie című dal szövegét (Rock, rock, rock everybody/ Roll, roll, roll everybody) Alan Freed műsorában többször is elismételte, s így került a köztudatba 1953-ban a rock and roll fogalma. Szerény véleményem szerint a műfaj elnevezéséhez sokkal több köze lehetett Jimmy Cavallo dalának (Rock, Rock, Rock), amelyet Alan saját filmje betétdalának választott, sőt, a film címe is megegyezett Cavallo dalának címével. Igaz, Alan filmjét csak 1956-ban forgatták. Úgyhogy lehet velem vitatkozni.

Az kétségtelen, hogy a rhythm and blues nem jöhetett volna létre a blues, a gospel, a jazz, a skiffle, a boogie-woogie és a country & western (ma már csak country) nélkül. Szerencsére ebben mindenki egyetért. Valahol Sebők János nagyon jól összefoglalja, melyik műfajból milyen stíluselemet vett át, ha megtalálom, akkor közzéteszem - hiába, kihasználom a blog kötetlenségét.

A zene felszabadító örömforrásként való emlegetéséről már sokan beszéltek és írtak. Hogy ez nem csupán ködös fantazmagória, az is bizonyítja, hogy jókedvünkben dudorászunk utcán, munkahelyen, a zuhany alatt. Az építkezéseken, a raktárakban, az áruházakban, az autóban szól a rádió, takarítás közben is táncolunk és lágy trilla hagyja el ajkaink. Most is szemem előtt van a Fogd a pénzt és fuss! című Woody Allen-film, amikor a szerencsétlen, félkegyelmű főszereplő, bizonyos Virgil (Woody Allen), miután lebukott egy bankrablás közben gyatra helyesírása miatt (aki látta, tudja, semmi cécó helyett semmi cicót írt, amit az ügyintéző nem tudott értelmezni, ezért körbeadta a munkatársai között, hogy mit is akar tőlük ez az ember), börtönbe/fegyházba kerül, s a kényszermunka végzése közben is énekel (De messze vagy Lujza, de messze vagy Mississippi...), majd nagyot lendít a csákányán, melynek feje leterít egy másik rabot. No és a Villa Negra berkein belül is nótázni kezd az asztaltársaság, mert nótás nép ez a magyar is. A feketéknek is erre az endorfin-felszabadító zenére volt szükségük, amikor dolgoztak az ültetvényeken, a gazda házában, cselédsorban az uraságnál. Lázadtak a fennálló rendszer ellen, miképp az '50-es években is lázadtak a megkülönböztetés ellen. Ahogyan az angolok is ezt tették a '60-as években a pedantéria és a prüdéria, majd az amerikaiak a vietnámi háború ellen. "Szex, drogok és rock and roll." "Szeretkezz, ne háborúzz!" "Senkinek se higgy, aki elmúlt harmincéves!" "Az alkohol öl, szedjetek LSD-t!" Mindenkinek ismerősen csengenek ezek a jelszavak. A lázadás a rock lényege. Chuck Berry szerint a rock and roll megszabadít a tegnaptól. Ezért nem kedvező táptalaj ennek a műfajnak a demokrácia és a jogállam. Ugyanakkor a rock örök, Elvis él, és jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek!

Most erősen kattognak a kerekek, hogy mit is írjak ide, első alkalommal. Nehéz feladatnak ígérkezik, de megpróbálok megküzdeni vele.

Úgy gondolom, az első bejegyzés nem ártana, ha irányt mutatna, amolyan programként összefoglalná, miféle blog is ez, mire számítson a nyájas olvasó, egyáltalán, mi szükség lehet egy efféle oldalra.

Hogy szükség lenne rá? Nem, nem hiszem. A XXI. században járunk, a műfaj - ha nem is halott - de nem mondhatni, hogy virágzik, mondjuk úgy, alszik. Mást diktál ma a kordivat; hiphop, rap, drum and bass, önmagából kifordult r&b és egyéb, már-már megnevezhetetlen műfajú és stílusú dalokat szór a hifi, ezek bömbölnek a futószalagon gyártott autók magnóiból, ezek károsítják a fiatalság füleit az mp3-as lejátszókhoz kapcsolódó fülhallgatókból. Nem csupán a rock and roll, a rockabilly, a doo-wop zene, a twist és a Műfaj egyéb irányai alszanak csöndes álmot, hanem maga az egyetemes rockzene is. A '80-as évek második felében véget ért virágkora, azóta sem tűnt el, de értelmét látszik veszteni a műfaj mozgatórugója és jellemzője, a lázadás. A demokrácia, a jogállam, a liberalizmus, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje nem táptalaja a rockzenének, még ha alapvetően pozitív, kedvező fogalmak is ezek. Hogy miért? Azt talán a második bejegyzésemben részletesen körüljárom.

Figyelmeztetni szeretném minden esetleges olvasómat arra, hogy ne várjon száraz ismertetőket, életrajzokat, diszkográfiákat, de még távolról szemlélő és méregető objektivitást sem. A bejegyzésekben tárgyalt korszakok, előadók, zenekarok, dalok, esetenként filmek és könyvek az én nézőpontomból fognak megmutatkozni, az én személyes véleményem tükrei lesznek, az én élményeimmel, tapasztalataimmal fognak kiegészülni, minden esetben a teljesség igénye nélkül. Ugyanakkor szívesen fogadom a hozzászólásokat, észrevételeket, kiegészítéseket - tévedések, pontatlanságok, hibák esetén javításokat.

Célom alapvetően írni, írás közben emlékezni, szórakozni, a publikált bejegyzéssel szórakoztatni és emlékezésre, nosztalgiára biztatni másokat. Ha esetleg egy a műfaj iránt elkötelezett, azt kedvelő emberekből álló közösség is létrejönne, az túl is teljesítené igényeimet és elképzeléseimet.

I Knew From The Start - énekelte 1956-ban Alan Freed műsorában a Moonglows. Aztán persze még sokan mások. Az én rajtom most vette kezdetét. Remélem, sokan fognak kísérni utamon, és ha nem érné(n)k célba, az sem baj. Emlékezzünk Ádám szavaira Madách Tragédiájából: "A cél voltaképp mi is?/ A cél, megszűnte a dicső csatának, /A cél halál, az élet küzdelem, /S az ember célja e küzdés maga.